Egy jó album, ami metál

Teljesen véletlenül akadt meg a szemem ma a Facebookon egy Lángológitárok.hu bejegyzésen, mely gyeremekkorom egyik nagy kedvencének, a Machine Head-nek új albumát húzta le a sárga földig. Olyanokat írtak lángolóék, hogy "nincsen egyetlen emlékezetes énekdallam sem az albumon", megy hogy "olyan mintha zenebohócokat engedtek volna az album közelébe" és hogy "fölöslegesen progresszív" az anyag. Ennek ellenére, nem is tudom miért, de rákattintottam a poszt alatti jutyúb linkre és belehallgattam a dalba, amit elrettentő példának szánt a poszt írója. És ekkor jött a meglepetés: egy iszonyatosan vaskos, zúzós, ugyanakkor dallamos és ötletes dalt (Locust) hallottam, ami bár 7 perc felett volt, mégis minden pillanata élvezet volt számomra.

Végre egy jó metál dal!

Gyorsan le is töltöttem (khm...khm.. akarom mondani megvásároltam) az albumot és belefogtam fülhallgatóval, csukott szemmel a hallgatásba. Mostanában szinte semmi igazán nekem tetsző új anyagot nem találok sajnos, így mindig a régiek pörögnek nálam, de ez most valami más. Igaz, hogy a banda régi, de ez az album teljesen 2011-es világ: modern, innovatív, mégis megszokottan kemény. Pont olyan, amilyennek én egy 2011-es metál lemezt szeretnék hallani.

Mostanában ugyanis furábbnál furább zenekarok nevezik magikat metálnak. Itt vannak mindjárt a "core" bandák. A recept: gyors tempó + egy hörgős énekes + egy vinnyogós énekes + oldalra fésült haj + szűk nadrág. Kábé ennyi. Kicsit sem metál, kicsit sem kemény. Van torzított és Zs-re hangolt gitár, de ennek ellenére nem kemény csak inkább kaotikus és erőlködő. Szerintem.

Továbbá nekem az is gyanús, ha egy "metál" zenekar koncertjén közel azonos számú lány és fiú van. Semmi bajom a gyengébb nem keményebb zenét kedvelő képviselőivel, de azért próbáljunk meg elképzelni mondjuk egy Slayer koncertet fele arányban lányokkal. Ugye nem megy? :D

Száz szónak is egy a vége: a Machine Head 2011-es Unti The Locust című albumát mindenkinek meg kell hallgatnia, aki szereti a jó értelemben vett metál zenét. Azok, akik meg metálosoknak nevezik magukat, de valójában emós pózerek, azért, hogy tudják, mi van ha a ruhatárból reggel nem egy V nyakú lila póló fittyen ki, hanem mondjuk egy Kerry King féle szöges csuklópánt...

Ja, és az album legjobb dala a Darkness Within, ami bónusz track-ként akusztikus verzióban is fent van az anyagon. Ez pedig már-már ebben a formában mennyei muzsika grunge-hoz idomult füleimnek.

Nálam ez az album az utóbbi 10 év legjobb metál lemezei között van méghozzá az első 3 hely valamelyikén.

"Let freedom ring with a shotgun blast..."

Foo Fighters - Back and forth

Kábé 5 perce fejeztem be a Foo Fighters dokumentumfilm, a Back and forth megtekintését. Hát mit mondjak, teljesen elvarázsolt Dave Grohl és csapata. Volt torokszorító és vicces momentum is egyaránt a filmben, szóval nem valami szakmáskodó zenész filmet kell elképzelni.

Nagyon érdekes volt, ahogy végigmentek a tagcserék történetén. Előbb a dobos, majd a gitárosok, aztán Pat Smear újra vissza. Úgy vettem észre, Dave mindegyik tag elvesztésekor mintha egy részét vagy rokonát vesztette volna el. Aztán ahogy szépen felemelkedtek, míg a végén két estén összesen 85 ezer embernek nyomták a Wembley Stadionban. Elképesztő egy történet az övék.

Azt gondolom, hogy amellett hogy Dave Grohl nyilvánvalóen egy zseni, nagyon kevés embernek adatik meg olyan sors mint az övé. Két ekkora sanszot kapni az élettől csak ritkán van lehetősége bárkinek. Előbb a Nirvana majd a Foo Fighters. Szerintem ezt ő sem gondolta előre. 

De a film legmeghatóbb pillanata  az volt számomra, amikor megjelent Dave lakásán - ahol az új albumot rögzítették -  Krist Novoselic ex-Nirvana basszer és felnyomta azt a dalt, melynek címe I should have known és amelyet Dave Kurt Cobainról írt, illetve arról, hogy előre kellett volna látnia, hogy ez fog történni majd és soha nem fog tudni megbocsátani magának, hogy nem figyelt eléggé Kurt-ra és nem óvta meg. Ebben a pillanatban ott volt Pat Smear is, aki ugyebár a Nirvana utolsó turnéján már állandó tagja volt a zenekarnak, illetve Butch Vig producer, akivel a Nevermind-ot késztették. Hát mit mondjak, egy pillanatra még az én szemem is bepárásodott kissé.

Azt gondolom napjaink legnagyobb rock bandája a Foo Fighters. Lehet velem ezen vitatkozni, de én azt mondom, nem azért nagyok ők, mert például megírták a rocktörténelem egyik legjobb dalát a Pretender-t, hanem, mert mind a mai napig kibaszottul hitelesek és egyszerűek tudtak maradni. Teljesen sallangmentes, letisztult rocker arcok. Ilyen szeretnék én is lenni. Ugye nem gáz?

A Hajó

Többen kérték tőlem, tartsak élménybeszámolót a tegnapi A38 Hajón volt koncertünkről. Megpróbálom összefoglalni, melyek voltak a legjelentősebb élmények számomra.

Kezdjük mindjárt egy (és az egyetlen) negatívummal: sajnos mivel egy hajóról van szó, így a szokásos és hűséges Toyota "turnébuszunkkal" nem tudtunk közvetlenül a bejárathoz állni, hanem az alsó rakparton kellett leparkolnunk. Innen egy hosszú lejárón kellett lecuccolnuk a dögnehéz erősítőket egészen a hajó gyomrában lévő koncertterembe. Ugyan volt egy darab gurulós pakoló eszköz, de azt akkor éppen az Eternal Tango legénysége használta.

Lecuccolást követően hamar megtaláltuk Kenny-t a színpadmestert, aki maximális odaadásssal és alázattal tette a dolgát. Iszonyú jófej srác. Előbb a Fish! állt be, majd a luxemburgi Eternal Tango. Mindketten profi és nagyon összeszokott banda. Van mit tanulnunk tőlük. A Fish!-es Krisztián szintén egy nagyon közvetlen és barátságos arc. Egyébként azt gondlom, hogy az ő történetük példaként állhat minden feltörekvő zenekar előtt.

A mi beállásunk kábé - a dob átszerelést leszámítva - 5 percet vett igénybe, a hangmérnökök nem kicsit értették a dolgukat. Beállást követően irány a backstage, ami a színpad mögött a hajó egykori géptermében van kialakítva. Itt hidegkonyhai ételek és egy VIP bár várt bennünket tisztességes nagyságrendű, zenészeknek járó fogyasztással. A luxemburgiak annyira durván nyomták a füvet, hogy már a füsstől is be lehetett állni :)

A koncert maga 20 perces volt, ami arra volt elegendő, hogy az 5 legjobban sikerült dalunkat eljátsszuk. Szerencsére Tamás nagyon jó formában volt, így nekünk könnyű volt a dolgunk. Körülbelül 1/3 ház volt a buli alatt, ami nagyjából 150-200 embert jelentett.

És megtörtént a csoda: a kifejezetten bulizenére vágyó, bulizenekarokra érkezett közönség abszolút vette a lapot és végig nagyon élvezték a koncertet. Az Everything után olyan történt, ami velem zenészként még soha, mivel a közönség fél percig sikítozott. Tamás nem is tudott hirtelen mit kezdeni ezzel a váratlanul erős tetszésnyilvánítással, és hosszú másodpercekig csak mosolygott és hajlongott :) Az utolsó dalra már a jelenlévők száma is szépen felduzzadt így a legvégén hosszú és hangos tapsot kaptunk, ami mennyei muzsika volt füleinknek.

Sajnos a többi zenekar buliját nem tudtuk megvárni csak valamennyit az Eternal Tangóból. Szerintem ott is lehettek vagy 4-500-an az tuti.

Egy szó mint száz, én személyesen még soha nem játszottam ennél jobb kisugárzású és profibb koncerthelyszínen (beleértve a Dieselt, a Dürert, a PeCsát és a Szigetet is). A koncertünkről 4 kamerás felvétel készült, melyet csak az év végén fogunk megkapni, mivel ez egy fél éven át tartó Uniós rendezvénysorozat része, ami csak akkor zárul le.

Reméljük, híre megy ennek a bulinak és kezd beszivárogni lassan a köztudatba a 5 YARDS név. Örvendetes jel mindenesetre, hogy ma 15 új rajongóval bővültünk a Facebookon...

Mitől működik egy másik országban a rockzene?

Januárban abban a szerencsében lehetett részem, hogy immár másodjára látogathattam meg egy hét időtartamban Finnországot. Amellett, hogy az ország gyönyörű - és itt nem elsősorban a városokra vagy a műemlékekre gondolok, mert azok nem nagyon vannak - van egy dolog, ami szembetűnő: az igen magas szintű rockzenei kultúra.

Említsünk csak néhény világhírű finn bandát:

- HIM

- Nightwish

- The Rasmus

- Apocalyptica

- Lordi

- Negative

- Sentenced

- Darude

- Sonata Arctica

- Stratovarius

- Leningrad Cowboys

- Children of Bodom stb.

Mi a titok? Hogyan lehetséges, hogy az alig 5 millió lakosú országban ennyi világhírű banda tolja és a kevésbé híresek is abszolút világszinvonalat képviselnek?

Sokat beszélgettem erről kinti barátaimmal és ezen beszélgetések, valamint saját tapasztalataim alapján a következő okokat tudom megfogalmazni:

1. A finn társadalom elképesztően nyitott. Minden új irányzat, új gondolat szinte azonnal termékeny talajra hull Suomi-ban.

2. A finnek előszeretettel tanulnak művészetet. Egy példa: a 30 ezres lakosú Riihimäkiben 3 színház is működik. Több nagy egyetemi város van (Jyväskylä, Turku stb.) igen jelentős művészeti karokkal.

3. A zenetanulást igen kis korban kezdik a finnek és hát az ottani iskolai zenetermek ellátottsága is úgy néz ki, hogy a dobfelszerlés és a gitár erősítővel az alap.

4. A finn fiatalok tökéletesen - nem túlzás azt állítani, hogy szinte anyanyelvi szinten - beszélnek angolul. Ez volt az egyik legmeglepőbb tapasztalatom: az ország tulajdonképpen kétnyelvű. Így az ottani zenekaroknál nem kell külön elhatározás, hogy angolul írják szövegeiket. Ez ott a világ legtermészetesebb dolga. A hollywood-i filmeket sem szinkronizálják, hanem feliratozzák! Az angol nyelvű zenét ők valóban értik.

5. Saját élményem, hogy a legnagyobb finn zenei tévében csak elvétve szól NEM rockzene. Körülbelül a zene háromnegyede rock, méghozzá keményebb fajta.

6. Ugyanez a helyzet a finn zenei kereskedelmi rádióval. Volt szerencsém 2 óra hosszat hallgatni. A következő dalok és előadók jöttek egymás után: Extreme, Depeche Mode, Guns'n Roses, Lenny Kravitz. Aztán jött valami helyi szintipop de a jobb fajtából, mint mondjuk nálunk a Unique, aztán ugyanez elölről. Magyarán szólva a zenei szerkesztők nem igénytelen vadbarmok mint nálunk. Nincs az a hülye mondás náluk, hogy "kérem szépen, erre van igény". Mert ez hazugság! A hallgató azt hallgatja, amit kap. Miért lennének igényesebbek a finn hallgatók mint a magyarok? Nem nem azok, viszont a szerkesztők sajnos azok...

Röviden ezekben a pontokban látom én, hogyan tudott ez a kis nemzet ilyen nagyszerű bandákat kitermelni.

Ja és még valami, ami jól érzékelteti a helyzetet. Nincs olyan, hogy "finn zenei piac". Aki ott bandát alapít, az máris a világ zenei piacán találja magát, mert ott valóban működik a zenei exportiroda...